2018. május 12., szombat

Napfény az ablakon

Egy

Amikor rám találtál, csillagokat rendeztem,
Néztem, ahogyan a folyón táncol a fény
És amikor végre minden lecsendesedik,
Maradjon ez az érzés örökre az enyém.
Azt gondoltam, majd együtt sétálunk haza,
Te majd kézen fogsz és úgy vezetsz,
Mert esetleg pár sör után
Bódult állapotban csak megszeretsz.
De tévedtem. A szemeid óceánok voltak
És én megmártózni akartam habjaiban.
Kezeim összekulcsoltam, mikor rájöttem:
Felismerem magam szavaidban.
Minden voltál, csak az nem, amire vártam.
Közelséged maga a harmónia,
Azt gondoltam, elmúlik az érzés,
De ott maradt azután is bezárva.
Később szavaim mögött bújkáltál,
Szimfóniákat rajzoltál a bőrőmre,
Mosolyom miattad élesedett ki,
A lelkem veled lett tele.
Amióta vagy, nem visszafele számolok,
Aminek látsz te és az esti sétáknak élek,
Mert talán félek még kimondani,
De te is tudod, hogy mit érzek.





2018. április 5., csütörtök

Napfény az ablakon


Ölembe telepszik a gondolat,
Ahogy a diófa árnyékában ülök,
Hogy karnyújtásnyira van a csoda
És én létezni megszűnök.
Átlapozgatom a könyvet csendesen,
Szégyellem, ami most vagyok
És amiért eddig csak sóvárogtam
Már meghalni nem akarok.
Virágokat rajzolok a bőrőmre,
Elképzelem, hogy az eső öntözi
És amikor értékes leszek
A ruháim, a testem kinövi.
Szerettem volna kicsit szép lenni
Másoknak, de leginkább neked.
Most csak azzal maradtam,
Hogy szeretem magam, ha te nem.
Napsütéssel hintem meg a lelkem,
Elraktározom az illatokat,
Ilyen áprilisi napokon szeretném
Megosztani veled a titkokat.
Kristályos tó mellett feküdni
És számolni a csillagokat az égen,
Olyan lennék, mint egy kislány,
De látnám benned a szépet.
Sajnálom, hogy nem lehetek
Olyan, mint a gyönyörű lányok,
Édes nevetésük a háttérzene
Miközben sziklákon másztok.
Én csak ülök a diófa árnyékában,
Az ágak között csodálom az eget. 
És így, nyugodtan
Enegedem el a kezed. 

2018. február 13., kedd

Napfény az ablakon

Pillanatok

Amikor beszélsz, máshova képzelem magam.
Hegyeket járok, kedvem lankadatlan.
Völgyekben telepszik a lelkem és folyók mellett,
Elűzök szívemből minden keservet.

Tisztásokon pihenek, hajam megmártózik a szélben
És újra láng lobban már-már kihalt szememben.
Zúgnak füleim a szavaidtól, sárgul bennem a lét,
Mindig arra gondolok, bárcsak elmehetnék.

Így landolok Prágában, zsúfolt utcákon
És esténként elidőzők a sétányokon.
Naplementékben gyönyörködöm, a csend kísér
Míg a szavaid értelme tudatomig újra elér.

Akkor tea gőzében az óceánt látom meg
És kirajzolódnak a hullámok előttem.
Megcsillan a napfény a langyos vízen,
Úszok benne, boldogan, azt képzelem.

De hirtelen dühös pillantásod rángat vissza
Oda, ahol nem akarok lenni...a valóságba.
Szemeidben a gúny vet újabb szikrákat,
Szád tovább ontja az otromba szavakat.

Mostmár nyelek egyet, úgy látom,
Ahogy valaki karjában elfog az álom.
Csendesen pihenünk, a szavak csak átkok,
Amiket továbbra is szeretettel a lelkemre szórod.

Széttörik a kép előttem, a tea gőze arcom melegíti,
Azt mondod, az ilyen embereket senki sem szereti.
Talán igazad van, talán az ölelés nem lehet,
De rám várnak óceánok, völgyek, hegyek.



2018. február 4., vasárnap

Napfény az ablakon

Festmények

Szendergő naplementében áztatom csókjaim,
Ameddig a csillagok rendszert alkotnak.
,,Szeretek élni" próbálom kimondani,
Az égnek, a szélnek, leginkább magamnak.
Örvény képződik a gondolataimból,
És minden amit érzek csak félelem.
Ahogy kapaszkodom az utolsó foszlányba,
Hogy eltűnik, ha lehunyom szemem.
Érzem, ahogy egyenként töri csontjaim,
Ösvényt tapos magának lelkemen.
És ahogy tiltakoznék ellene
Csak sötétség szivárog ki belőlem.
Fogok egy ecsetet, megmártom az óceánban
És felfestem a legszebb pillanatokat,
Hogy könnyedén egyensúlyozzak,
Ha az örvény újra és újra meglátogat.
Festek októbert, amikor a napfény
Utat tört magának kivirágzott terembe,
És én megtörten álldogáltam,
De rám talált meleg tekintete.
Festek májust, tele búzgó levelekkel,
Amik könnyeket szárítottak arcomon
És engedték azt is elhinnem,
Hogy könnyebb, ha mindent elmondok.
Még egy mozdulat és kész egy délután,
Amikor nagymamám átölelt szelíden
És azt mondta, hogy számára
Én vagyok minden csillag az égen.
Izzadság cseppeket törlök le homlokomról,
De tovább festek...festek, mert éltet,
Meglátni ezekben a festményekben
(És az életemben) a szépet.
Festek mosolygós, meglepődőtt arcokat,
Ragyogást örömteli szemekbe,
Ahogy titkokat osztanak meg egymással
Poros teremben, kávéval reggelente.
Megállok egy pillanatra, gyengülök.
Megszűnik a tér körülöttem, ecsetem leejtem.
A sötétség egyre közelebb ér
És nem tudom, tovább hogy viselem.
Ha nem ecsettel, hát anélkül, de festek
Egy új, átmásított holnapot.
Talán van még idő, talán nem vesztettem
Talán újra láthatom a lemenő napot.

2018. január 27., szombat

Napfény az ablakon


Tizenkilenc év magába foglalt montázs,
Felnövök és boldog leszek, mondták.
Tizenkilenc kívánság, csupa élet,
Nem tudtam, hogy elfelejtem a szépet.
Áttáncoltam, átszerettem, átnevettem.
Néha kíváncsi voltam, néha úgy tehettem,
Mint a nagyok, hogy nem léteznek gondok
És hazudhattam, hogy minden rendben.
Tavaszi mondatokat kergetve
Naponta száguldoztam folyó parton.
Gondolkodtam elharapott szavakon
És azon, hogy egyáltalán miért vagyok.
Tizenkilenc év alatt
Sok havas tél betakart
És sírhattam, ha minden nyár
Csak újabb elmúlással várt.
Mostanra kivirágzott lelkű kellene legyek
Derűs felnőtt, meleg tekintet
És szívembe zárt dalokkal újat léphetek.
De tizenkilenc év elszaladt
És minden ami megmaradt
Az én voltam, ahogy számolgatom a napokat.
Csillagokat vesztettem, amikor fájt,
Ahogy a ,,nem kellesz" átjárt
És ahogy lassítottan végig nézem
Minden egyes rossz döntésem.
De tizenkilenc évem során
Volt olyan sok napfényes délután
Ami békét adott és lendületet,
Hogy újra kezdhessek heteket
És hogy ez amit életnek neveznek
Nemcsak eső és romba dölt érzelmek.
Reggelente harmatból építhetek utat
És ha majd az nem jó fele mutat,
Olyan emberek simogatják a lelkemet,
Akiket mai napig is szeretek.
Tizenkilenc naiv év kellett,
Hogy ne mondhassam magam felnőttnek,
Mert még mindig csak énekelek
És kedvesen kitárom a lelkemet,
Hogy akárkinek menedék lehessen
És benne bármikor megfürödhessen.
Még mindig vihar vagyok, néha kikelet,
Aki a csodáktól kicsit megremeg.
Éjszakákat ültet a szívébe, ha a bánat
Nem enged a csendnek utat.
De tizenkilenc év akadt,
Hogy megtanuljak olyan szavakat
Amik megtartanak.
Így az utolsó kívánságom,
Hogy ez az érzés megmaradjon,
Amikor a halál az egyetlen gondolat,
Ez legyen ami visszatart.

2018. január 3., szerda

Napfény az ablakon


Kedves, ha felbukkannál egy szerdán
És sár lenne, nagy esőcseppek
Lehetetlen, azt gondolnám,
Inkább elsétálnék melletted.
Ha mindent magaddal hoznál,
Telet, pénteket, szerelmet
Azt hinném, hogy megőrültem,
Azt mondanám, hitegetsz.
Ha szavaid tavasszá nőnének
És karjaid maga az oltalom
Halkan zokognám,
Hogy mindezt nem akarom.
Végtelen lennél, talán élénk
Bújócskáznánk keddenként
Te lennél minden dal,
Én csak fénytörés.
Úgy szeretnélek, ahogyan tudok,
Feszengve és szomorúan,
Mert sosem tudnám, hogy
A te lelkedben mi van.
Csendben ülnék, ha érezném,
Hogy virágzik valami benned,
Mert a csend a vígaszom,
Ezt adnám hát neked.
Úgy rettegnék, mint soha,
Hogy ha megérintenél
És azt mondanám, távozz,
Ha mégis megszeretnél.
Sosem tudnál titkaimról,
Lelkem mélyén lapulnak,
Azt gondolnád, üres vagyok,
Nem baj, ha elhagynak.
És én bólogatnék mosolyogva,
Hazudnám, hogy így van.
Mostmár, ha elmész,
Ne hagyd az ajtót nyitva.
Miután csendben kiléptél
Betakaróznék a sötéttel
És elnyomnám a kívánságot,
Hogy bár ne mentél volna el.
Kedves, ha felbukkannál egy szerdán,
Nem akarok ott lenni,
Szívembe zárnálak és azt
Nem tudnám elviselni. 

2017. november 5., vasárnap

Napfény az ablakon


Szeretve vagy, akkor is, ha éjjel 
Lekapcsolódnak a lámpák és az élet
Olyan, mint egy rossz görbe vonal,
Amin már nem nevethetsz, táncolhatsz.
Vacogsz a takaró alatt,
Mert a szíved már teljesen sötét
És fogalmad sincs, hogy történt
Az, hogy az egyedüllét
Hirtelen rémísztő magány lett
És nem vagy más, csak egy eltévedt,
Szemtelen forgószél,
De ameddig a fejedben a remény él,
Hogy egyszer meglátod az óceánt
És a csodálatos hegyeket,
Addig ócska varázslat hiteget,
Hogy ugyan már, ez csak rossz nap,
Várnak rád még jobbak.
És aztán a rossz napból hét lesz
Majd talán egy-két hónap,
De azt gondolod, már biztos jól vagy,
Mert azt gondolod, szeretve vagy. 

Szeretve vagy, ismételed, dalolod
És már el sem hiszed, hogy
Várnak még rád jobb napok.
Közben a szemeid lehunyod
És a csillagokat sorra
Magad elé rajzolod.
Minden ami történt, ami voltál
Már látni sem akarod.
Görcsösen ismételed, hogy
Szeretve vagy, de ez csak egy mondat,
Egy, amire a magyarázat mindaz,
Hogy hát ember vagy.
És napokig egyáltalán nem eszel,
Mert nem kell a szerelem,
Csak újra magadra találni a káoszban.
Azt hajtogatod, te szereted magad,
Így helyes,
De néha elveszted az eszed
És néha túl sok már rajtad a seb.
A gondolattól az érzés benned megremeg,
Hogy ez már alígha szeretet.

Szeretve vagy...
Két nagy sóhaj és aközött csak terek,
Amelyek kitöltenek kontinenseket.
És némi idő, ami alatt
Számolgatod a napokat,
Mert a tavasz hozza a virágokat
És a rejtőzködő álmaidat.
Dehát szeretve vagy...
És megjelenik arcodon két könnypatak.
Látod benne a jövőd, a múltad,
Hogy már csak te vagy, magad.
A csontok zörögnek a mellkasodban,
Mert nem szürke az élet, inkább fekete
És nem tudod elengedni, hogy
Nem vagy igazából szeretve.