Szív cipzár

Egy szomorú fűz

Hallgatag fűzfa búslakodik a tó mellett,

Ragyognak a csillagok koronája felett.

A szél móhon játszadozik leveleivel,

Kiváltképp egy piros színűvel.

A fűz kábultan pislákol a kicsiny fényben,

Magányosan néz előre, a végtelenségben.

Hatalmasat sóhajt, megrázza fejét,

Nem leli társának, csak hűlt helyét.

Rég volt, mikor gyerekek szaladgáltak,

S az anyák meg apák idegesen álltak.

Akkor voltak leginkább a szép idők,

Mikor a fűzt újra láthatták ők.

Bújocskának is megfelelt, életet szolgált,

Egy mókus kényelmes otthonává vált.

Éjszaka a pároknak nyugalmat adott,

Mert őket senki sem zavarja ott.

Szerény kis természetét mindenki szerette,

Akármelyik fűzfa meg is irigyelte.

S érezte a reggelek hűsítő szavát,

Hallotta az ember ki nem mondott gondját.

Elmúlt. A nyárnak vége, a tavasz is elment,

Most a félelemtől, a bánattól megrezzent.

Vár egy jelre, vár egy égi fényre,

Hogy érezze, visszatért a régi énje.