Kristálykő

Kiáltás

Csatatér az én szívem,

Rajta ezer sebbel,

Mi vérbe öltözve tündököl,

Fájdalommal telve.

Elérkezett a bús pillanat,

Vágyakat le!

Édes ringató karok,

S az ő drága szeme.

Kis mosoly rögzül,

Ha meglátom,

Szárnyaim kibontom

S repülök,

Akár az angyalok,

De ember vagyok.

Így földre szálltam,

Mert túl sokáig vártam.

S ami fájt, nem múlt el,

De el van temetve

Mélyen, ott legbelül,

Szívem csüskén ül.

És nem mondok semmit,

Mert már elmondtam, amit,

Kellett vagy nem kellett,

Vagy a csatatéren elveszett.

Halvány könnycsepp,

Búcsúzóul csak ennyit adnék,

Hiszen szüksége úgysincs másra,

Csak egy vigaszra, támaszra.

Tudja hát meg, vérzik a szívem,

Mert önző módon csak őt akarja,

S meg nem tagadja!

Higyje el csak, érzem én ezt,

Nem tudom honnan és miért,

Vagy ezért vagy azért, de valamiért.

Lássa meg, érdekel hogy mit tesz,

Reggelenként hogy kel,

Hogy nézi a csillagokat,

Hogyan figyeli a madarakat.

Voltak-e ilyen érzései,

Hallott-e a fájdalomról?

Ne tudjon! Ne akarjon!

Vidám legyen,mosolygós,

Érdekes vonásokkal,

Meg a szavakkal

Is tudjon jól bánni,

Nem tudok, csak ennyit kívánni.