Homokóra

Lélek

Mardos a bűntudat,

Rozsda fedi arcomat.

Puszta a lelkem, mint egy sivatag,

Ahol néha egy-egy ember szalad,

De azoknak nyomai nem látszódnak,

Csak a levegőbe taposnak.

Rendetlen a lelkem, mint a vihar,

Aki minden jó érzést elzavar.

Szitkozódik idebent, megharagudott,

Hogy szép alkonyt még nem láthatott.

Rab a lelkem testem börtönében,

Szabadulása oly reménytelen.

Vergődik éjjel  és nappal,

Sötét rideg alakkal.

Ódon könyv az én lelkem,

Lapjai bemutatnak engem,

Amint hideg testemben,

Rázkódik a sok érzelem.

Homályos köd az én lelkem,

Amibe néha belefeledkezem.

Magány a köd, nem látom a világot,

Amitől nem látom az alkonyatot.