Ami nincs megírva, de meg lesz..
Fel kellene adni. Olyan rég céltalan,
útját fedik csillagok,
ezüst tükrök, angyalok,
s palástja smaragd kövekkel
van feldíszítve.
El kellene engedni, hogy viharverte
kis lelkem szabaduljon végre,
mert kő nyomja,
akácfák zsúfolják,
szétaggatják.
Hagyjam végre repülni, mikor
szárnya végigsuhint az
égen, a réten,
az erődkőn, s a
kék egen.
De akkor miért nem teszem?
Miért nem engednem, hogy
sebhelyt hagyjon torkomon,
metsze idegszállaim,
csöpögjön belőle
szaftos zamatom,
alakoskodjon.
Akkor miért nem szédelgek
el a túl világra, hogy
aki látja
megcsodálja.
Akkor miért nem kereszteződik
utam a halállal, hogy
árnyéktalan életem
maradandós nyoma
is elporlódna.
Akkor miért űz csúfot belőlem
lélegzetem hűvős alkonya
tejfehér csillag keringje,
mint mostoha
sorsomat az érzelem,
mert éppen lélegzem?
Akkor miért hagyja rám
szemtelen erők gondozója
a korsót, mely sziklaként
sütkérezik lelkemen,
pedig beborult az ég,
a nap nem jött elő rég.
Taszítson végre szakadékba
arctalan jövők susogó tele,
mert hiányt a szél nem érzékelne!
A nap sem gondolna többet rám
a csillagok pedig csak éj adtán
jönnének fel, akkor meg úgyis
mindegy, kit nézhetnek,
legalább nem érezhetnek.
A hold sem mosná bőrőmet,
nem ordítana fakósága miatt,
hogy büntető mosollyal
jutalmazhatna.
És az ember?Annak szíve van,
de ez a szív nem ismer engem,
s én sem ismerem őt.
Hallottam róla, de nem mondtak
túl sok jót. Van nekem?
Nem tudom, kiderítem,
ha marad idő gyűlölkődő
sebeim begyógyításba közben,
mert a lángok feltépnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése