Mi voltunk a múlt.
Őszinte az íriszed.
Karnyújtásnyíra vagyunk
Egymástól és mégis
Oly távol, nagyra szakadunk.
Amikor elhívtalak,
Nem ezt akartam,
S tudom, hogy te sem
Így akartad.
Persze, már késő minden,
De kérdésem még
A levegőben hempereg
Élettelenül, bár
Megfékezni nem tudom,
Nem akarom, hogy
Szívem elhervadjon.
Miközben térben és időben
Ütközünk a végtelenben,
Megállapíthatjuk,
Hogy egymáséi sosem voltunk.
Él a remény, hogy majd leszünk,
S együtt csöndesen megöregszünk.
Szempilláinkra dér fagyott,
Síkoltottunk a hidegben,
Emlékszel? Még tavaly
Ilyenkor decemberben.
S amikor a hold felsiklott
Az égre, fáradtan, de szépen,
Megpecsételtük egymást
Hóval és csókkal és
Oly sok jóval.
Mondd, hova lett az a nap!
Tovaszaladt és most ácsorgunk,
Mint két idegen
Egy lakatlan szigeten.
Szavaink megöregedett koldusok,
Mindketten lelkiszegények vagyunk.
Szappanbuborékos nyarat
Terveztem magunknak, az
Lett volna a vég számunkra,
De vigyor ragadt arcunkra.
Persze, hát a büszkeség trónosul
Úr mindkettőnk felett,
Elfelejtettük az együtt
Eltöltött perceket.
Egy pillanatra megfagy az ereimben
Az eddig csorgadozó vér,
Jó a beáálítás, a nap fényesen süt
Csípősen fúj a szél.
Mintha valamit mondani szeretnél..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése