Magam láttam lelked zöld tükrében,
Melyen rózsa koszorúk díszelegnek kecsesen.
S amint szavaid elborították kába agyamat
Narkótikus tengeremre kiküldtem halászokat.
Gyógyítani kellett volna, nem tovább mélyíteni
Azt a képtelenséget, mely idebent tud szeretni.
Hangod pedig körbefonta egész testemet,
S éreztem, keskeny szívem, alígha, de megremeg.
Irgalomért könyörögtem szavaidhoz, hátha
A létemet a gyűlőlet majd újra átjárja.
Csak pókként hálóztál tovább negédesen,
Kerestem, de végleg eltűnt az oly makacs értelem.
S amint ökölbe szorított kezemen egyre feszítettem
És szememet a zöld suhogásról gyorsan elvetettem,
Kaján vigyor terült el arcodon, közelebb jöttél
Karjaid félúton voltak, csak megöleltél.
Mímeltem a számmal, kezembe temettem arcomat,
Ha vesztettem is, legalább magamban porladozhassam.
Lázban forgott egész gondolatom, rendre mindenem
Pillantásod fogta körül még menekülő lelkem.
Mondtam, hogy ne nézz úgy rám, mert zavar
Mert szívem még makacsul menekülni akar.
És nevettél, ha neked szegeztem, hogy "utállak",
Hiszen tudtad már, agyamat összezavartad.
Rítmust képzett a szél, suhantak az árnyékok
Akkor vettem észre, hogy mennyire tehetetlen vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése