Vastag felhők ragadtak a hajamba
S amint elritkult szerelmes verseim nézem,
Rájövök, hogy az időben nem létezem.
Tér sincs, ha csak a hold nem süt be
A kis pókhálós ablakomon, mint egykor
Régen. Meseszépen.
Aztán zengtem persze, főleg a semmiről.
Lapozgattam füzeteim, s illatuk belepte
Az ócska szobák repedezett plafonát.
Vártalak és közben elferdült székemen hintáztam.
Vártalak tíz percen keresztül, majd
Egy egész semmitmondó életen át.
Azért, hogy nem jöttél, sorvadtam
S hamvadózó végtagjaim a verandán ültek,
Szellemem pedig elsüllyedt.
Merre jártál? Nem tudom.
Talán csatákat vívtál, s miközben
Én lázasan ültem otthon és szerelmesen,
Rájöttem, hogy ez az élet nem kell nekem.
Csak morogtam magamban, csendesen.
Lehet kard érte szívedet,
S amilyen gyorsan fogantattál,
Olyan gyorsan el is hamvadtál.
Ha búja vágyaknak lettél foglya,
Akkor nem sajnáltalak volna.
De ha bomba kapott el,
A szívem repedezik, s mostanra
Márt tátong a semmiségtől.
Az életkedvtől.
Reméllek még a jővőben
Vagy a mennyben vagy ebben az életben.
De sorsom megpecsételődőtt már,
S amint szembejött velem az ár,
Döntésem véglegessé vált.
Jöjjön hát az édes halál.
Szia drága Lina!
VálaszTörlésIstenem, nagyon tetszett ez a versed (is)! Csodálatosan fogalmazol, és imádom ezeket az apró rezdüléseket, a repedezett plafont, a hajba ragadást, a kis pókhálós ablakot, mindent. Csak gratulálni tudok hozzá és így tovább!<3
Csók, Indira
Kedves Indira,
TörlésNagyon szépen köszönöm bátorító és kedves szavaid. Igazán kellemes hatnak egy fárasztó nap után. Örülök, hogy tetszik és hogy ilyen dícsőséget arat. Remélem a jövőben is ilyen sikerekben lesz részem!:)
csóközön. Lina