2016. április 13., szerda

Hajnalok (gőzőlgő teával)


Az, aki a szemeidből néz rám,
Nem én vagyok, de mintha mégis,
Hogy téli üres éjszakán
Csak a távolba meredő kép marad,
Ahogy együtt számoltuk a csillagokat.

Az, aki régóta ott lakik,
Mintha az én alakom volna,
Felfedezni nem tudtam.
Talán nem is fogom soha,
Mert sziluettünk hasonlít,
De én nem ragadom meg
Az élet fókuszpontjait.
Én csak létezem, ő él is.
Talán helyettem, helyettünk,
Kérdezheti: mi lettünk?
És én búsan csóválom a fejem,
Mert nem emlékszem,
Hogy a szemedben levő 
És én magam,
Hogy nem vagyunk
Egy és ugyanaz.
Ő bájosan mosolyog, szeret,
Én naphosszakat átnevetek.
Ő tavasz, én ősz és tél,
Ő csendes, én üvöltő szél.
Ő maga megmaradó,
Én felejtő, eltávolodó,
Halovány árnyék.
Remélem látlak még.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése