Csodálkozom azon, hogy szomorú napokon
A fény mégis átsüt a meggyfa ágakon.
Nem áll meg a világ, nem gyűlnek a felhők,
Lágyan táncol a szél, megszépülnek az erdők.
Magamra húzom a takarót két bögre tea mellett
Elképzelem, hogy az alvás mindent elrendezett.
Elképzelem, hogy a mellkasomban orgona virágzik
És hogy a szívem, ahogy van, sosem fázik.
Talán csak néha hallanám azt, hogy valaki szeret
És azt gondolnám, hogy minden teljesen elveszett.
A tükörhöz vánszorgok, megpróbálok mosolyogni
Karikás szemeimen csak kicsit változtatni.
Aztán, ahogy nézegetem sokáig így magam
A szememben a fény újra kicsit megcsillan.
Arra gondolok, hogy sírás után is szép vagyok,
Ha a belsőm ad erre bőven elég indokot.
Vagy talán sosem voltam szép és ez így van rendben,
Mert elég vagyok magamnak, elég kell lennem.
Talán, ha végleg semmim sem marad, csak a mosolyom
Elfelejteni a boldogságot, akkor sem hagyom.
Ha csak én vagyok, leszek a szomorú napokon,
Akkor is csodálni fogom a fényt az ágakon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése