Van a lelkemnek egy elzárt rekesze,
Úgy képzelem, csak rossz dolog fér oda be.
Letakarom, hogy mosolyogjak, nevessek,
Letakarom és azt mondom ,,kedves leszek”.
De néha felborul és megfájdul a fejem,
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem.
(Tudom, hogy ez sem segíthet)
És végig gondolom az életet.
El akarom mondani, hogy fáj ami maradt,
Hogy nincs bennem már túl sok akarat.
De félek a könnyektől, félek, hogy kicsordulnak,
Mert tudom, hogy akkor csak űrt hagynak.
És tudom, hogy egyre forróbb leszek,
De levegőt már csak akadozva veszek.
Hallgatom a saját fibrillációm, így csendben
Erős vagyok, fáj a fejem, nem engedem.
Üszkösödni hagyom a gondolatokat,
De azok szaladnak, nem hallgatnak.
Bár elmondhatnám, bár el tudnám mondani,
Félek, hogy már nem akarja senki sem hallani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése