Nyáron a legnagyobb melegben szoktam belázasodni,
Elvesztem az egyensúlyom, ha kicsit meglöknek
Éjjelente merészkedem szemem elé csillagokat rajzolni
És szomorú leszek, ha az emberek nem szeretnek.
Felejthető vagyok, gúnyos és csak kicsit kegyetlen,
Forogni szoktam, ha a boldogság megtalál,
Szaladok a lépcsőkőn, inkább lábujjhegyen
És a képzeletem minden reggel messze száll.
Félek a sötéttől, mégis kiülök a teraszra este
Szeretek arra gondolni, hogy a csillagok pont jól állnak,
Hogy ez a világ még nincs teljesen elveszve,
Hogy rám is valahol, valakik biztosan várnak.
Nem szép a mosolyom, nem vagyok túl bájos,
Inkább csak olyan magának való, aki reggelente
Mindig (akár kávé mellett is) leginkább álmos.
És akkor ugyan...engem ki is szerethetne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése