(májusi)
Azt mondják, az emlékezés fáj.
Én mégis csak emlékekből élek,
Elgondolkoztam egy csésze tea mellett,
Hogy milyen szép is lehetne az élet.
Aztán eszembe jutott, hogy talán
Te is úgy suhansz el nevem mellett,
Mint én és már nem tudom megkülönböztetni
A valóságot és a képzeletet.
Úgy tudom, a szomorúság is árt,
Mindenki a boldogságra vágyik,
Mert a napos idő jót tesz,
Esőben csak bőrig ázik.
De úgyis tudod, hogy én a vihart szeretem,
Valamilyen eltitkolt csoda,
Ahogy elképzelem magam
És ezt nem mondhatom ki soha.
Néha véletlenül megérzem illatod,
Olyankor elfordítom a fejem,
Hátha még emlék sem marad,
Ahogy hozzád közeledtem.
Ki szoktam mosni a gondolataim,
Csak hogy ne lássalak bennük téged,
Hiába próbálom tagadni,
Még mindig áthat fényed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése