Napfény az ablakon

Festmények

Szendergő naplementében áztatom csókjaim,

Ameddig a csillagok rendszert alkotnak.
,,Szeretek élni" próbálom kimondani,
Az égnek, a szélnek, leginkább magamnak.
Örvény képződik a gondolataimból,
És minden amit érzek csak félelem.
Ahogy kapaszkodom az utolsó foszlányba,
Hogy eltűnik, ha lehunyom szemem.
Érzem, ahogy egyenként töri csontjaim,
Ösvényt tapos magának lelkemen.
És ahogy tiltakoznék ellene
Csak sötétség szivárog ki belőlem.
Fogok egy ecsetet, megmártom az óceánban
És felfestem a legszebb pillanatokat,
Hogy könnyedén egyensúlyozzak,
Ha az örvény újra és újra meglátogat.
Festek októbert, amikor a napfény
Utat tört magának kivirágzott terembe,
És én megtörten álldogáltam,
De rám talált meleg tekintete.
Festek májust, tele búzgó levelekkel,
Amik könnyeket szárítottak arcomon
És engedték azt is elhinnem,
Hogy könnyebb, ha mindent elmondok.
Még egy mozdulat és kész egy délután,
Amikor nagymamám átölelt szelíden
És azt mondta, hogy számára
Én vagyok minden csillag az égen.
Izzadság cseppeket törlök le homlokomról,
De tovább festek...festek, mert éltet,
Meglátni ezekben a festményekben
(És az életemben) a szépet.
Festek mosolygós, meglepődőtt arcokat,
Ragyogást örömteli szemekbe,
Ahogy titkokat osztanak meg egymással
Poros teremben, kávéval reggelente.
Megállok egy pillanatra, gyengülök.
Megszűnik a tér körülöttem, ecsetem leejtem.
A sötétség egyre közelebb ér
És nem tudom, tovább hogy viselem.
Ha nem ecsettel, hát anélkül, de festek
Egy új, átmásított holnapot.
Talán van még idő, talán nem vesztettem
Talán újra láthatom a lemenő napot.