2018. február 13., kedd

Napfény az ablakon

Pillanatok

Amikor beszélsz, máshova képzelem magam.
Hegyeket járok, kedvem lankadatlan.
Völgyekben telepszik a lelkem és folyók mellett,
Elűzök szívemből minden keservet.

Tisztásokon pihenek, hajam megmártózik a szélben
És újra láng lobban már-már kihalt szememben.
Zúgnak füleim a szavaidtól, sárgul bennem a lét,
Mindig arra gondolok, bárcsak elmehetnék.

Így landolok Prágában, zsúfolt utcákon
És esténként elidőzők a sétányokon.
Naplementékben gyönyörködöm, a csend kísér
Míg a szavaid értelme tudatomig újra elér.

Akkor tea gőzében az óceánt látom meg
És kirajzolódnak a hullámok előttem.
Megcsillan a napfény a langyos vízen,
Úszok benne, boldogan, azt képzelem.

De hirtelen dühös pillantásod rángat vissza
Oda, ahol nem akarok lenni...a valóságba.
Szemeidben a gúny vet újabb szikrákat,
Szád tovább ontja az otromba szavakat.

Mostmár nyelek egyet, úgy látom,
Ahogy valaki karjában elfog az álom.
Csendesen pihenünk, a szavak csak átkok,
Amiket továbbra is szeretettel a lelkemre szórod.

Széttörik a kép előttem, a tea gőze arcom melegíti,
Azt mondod, az ilyen embereket senki sem szereti.
Talán igazad van, talán az ölelés nem lehet,
De rám várnak óceánok, völgyek, hegyek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése